Ahol a rendszer diktálja a vallást, ott egyik sem elfogadható tényező

A lázadás súlyosan rányomta bélyegét az életemre. Leghamarabb az apám, nem kicsit erőszakos viselkedése és nem kevésszer tettlegességig fajuló nevelési módszerei nyomán találkoztam a félelemmel,megalázással,elnyomással, és ez az életmód kitűnő és termékeny talajt biztositott a düh, gyűlölet szárba szökkenéséhez. Ebből kifolyólag, de nem csak kizárólag, emiatt adódtak a későbbiekben szóba kerülő vallási tiltakozásaim is.

Innen már nem kellett sok, hogy egy örökös lázadás alakuljon ki. Ennek nyomán a „nem tetszés ” a lázongás más területeken is felütte a fejét, például a fent említett vallás…

Következett a soron a rendszer. Miért elfogadott (nem csak a családon belüli ) erőszak? Miért nem állítja le senki? Az emberek lazán szemet hunynak, a hatóságoknak meg van tömve a kezük, korrupcióval befogva a szájuk. Viszont, ha tinédzserként nagyobb hibát követtünk el, akkor voltak hatékony eszközök (legkedveltebb a nyakleves), nem kevésszer ártatlanul. Könnyen mondhatnánk, hogy ez nem a rendszer, hanem az emberek hibája, de ez nem igaz, a rendszer által megfélemlített, kizsákmányolt, szellemi fejlődésben és még számos téren korlátozott egyénnek a viselkedéséért, reakciójáért a rendszer vonható felelősségre,ami rá van kényszerítve a népre.

Természetesen ez csak egy csepp a tengerben a rendszer rendszeres hibái közül. Ezáltal vezető témává vált a lázadás az írásaimban, kicsit innen is ered a Bű-vn-ös Könny-v elnevezés, amivel nemsokára újra találkozhat az olvasó, új tartalommal és szerkezettel.

Vallás…

Ez a témakör, akkora teret igényel magának, amit nem elég csak egy blogbejegyzésben ecsetelni. Ezért már ajánlanom kell a nemsokára újra megjelenő, teljes terjedelmű Bű-vn-ös Könny-v-et.

A szerelmesek titkai

Folytatódik a bevezetés a Bű-vn-ös Könny-v tematikájába, ebben a posztban a szerelemről mint érzelmi állapotról olvashatunk egy rövid leírást.


Elsősorban, de nemcsak! A tinédzsereket érinti a téma, de relativitásából adódóan mindenkit elér valamilyen formában. Millió megfogalmazási formáról beszélhetünk, különböző szemszögekből ecsetelhessük, mindig is lesznek „ütközések”. Egyénekre szabottan lehetetlen szemléltetni,főleg mert eszköz sincs, ami rendelkezésünkre állna ez ügyben.

Mindenki másként beszél (hallgat) róla, mindenkiben másképp más világ kel életre e varázsszó hallatán. A kezdetleges írásaimban megtalálható a téma, az én szemszögeimből vázolva, ahol leginkább magával az érzéssel foglalkoztam, hisz ez egy addig ismeretlen érzelmi állapot volt, amit csak mint fogalmat ismertem sokáig. Ez a korszak még a rímelős időszakom kategóriába sorolható. Ma már egyáltalán nem,vagy csak nagyon kevés írásomban találhatóak rímes sorok.

Ha hajlandó lesz ezt a tisztelt olvasó bevállalni, akkor újra fiatallá varázsolják az őszinte soraim, legyen bár közép- vagy idősebb korú. A fiatalság egy nyílt vallomásokat rejtő fejezettel találja szembe magát a Bű-vn-ös Könny-v újrakiadásának e fejezetében, hisz szép számú írás kerül majd a könyvbe ebben a témában.

A bű-vn-ös magányos… (?)

Egyik jelentős és nélkülözhetetlen alkotóeleme, alappillére esetemben az írásnak. A magány az a dolog, ami nemcsak egy szükséges állapot az ihlethez, és annak kibontakozásához, hanem mint téma is jelentős mértékben megjelenik a soraim között. Már tizenévesen tapasztalt magányos voltam, ami nem kevésszer depressziós napokba sodródott. Idővel azonban sikerült ezt a folyamatot a pozitív oldalára fordítani, hogy kapjak még levegőt. Így születtek meg első írásaim, így kezdődött a költői pályafutásom. Mára már a depresszió kimaradt, vagy inkább csak állapotot változtatott, vagy tudat(osan)állapotot. Még mindig határozottan igénylem.

Eléggé sokszor keveredek is vitába ezt illetően, mert napjainkban egyre kevésbé vagyok „társas” lény. Elhamarkodott, felelőtlen módja az önkifejezésnek a beszéd. Persze ez vitatható.

Másrészt igyekszem megértetni, elfogadtatni a környezetemmel, hogy az írás a lételememmé vált, ma már nem határozat kérdése, hogy írok-e. Ha megszáll az ihlet, akkor leengedem a függönyt, és papírra vetem gondolataimat, akkor is, ha ezek közé az írások közé olyan is kerül, ami jelen álláspont szerint soha nem fog nyilvánosságot kapni (ez a későbbiekben változhat).

Ehhez viszont mindig és mindenkor szükségeltetik a magány, hogy az olvasó ha már veszi a fáradtságot, és belelapoz gondolataimba, akkor letisztult formával fogadjam. És érzelmi világom, állapotom legélethűbb tükrözése kerüljön bele a Bű-vn-ös Könny-v újrakiadásába.

Mindettől eltekintve lehetséges, sőt, valószínűnek tartom, hogy vannak író-, költőtársak, akik a nyüzsgésben, az események központjában kapnak ihletet, és úgy tudnak írni.

De ki nem volt már magányos? Sokan félnek ettől az állapottól, ám sokan vágyják.

A kedves olvasónak csak válaszolni kell a kérdésre. Nem nekem, nem másnak.

Önmagának: Bevallod, vagy bűnös maradsz??

 

Azért még bennem él…

Bár a csillagjegyem Ikrek, nem szokásom egyedül beszélni, ennek ellenére lassan 15 éve fogalmazódik meg bennem a kérdés, majdnem napi szinten, valamilyen formában, hogy akkor én most költő vagyok? Nevezhetem-e magam annak? Mi kell ahhoz, hogy az legyek? Elég-e közel 15 év tollkoptatás, hogy ki merjem magamról mondani, hogy költő vagyok (bár magamnak), vagy ehhez meg kell ügyesen simogatnom előbb az öncélú média egóját. Hogy az lehessek, aki vagyok.

Végső soron úgy áll a helyzet, hogy nekem mint alárendelt ösztönírónak fejet kéne hajtanom a betanított firkászok előtt, hát nem cinikus a sors? Végső soron úgy áll a helyzet jelenleg, hogy… kettős egyéniségre váltok.

Pedig mindenkiben ott a költő! Mindenki volt már szerelmes, mindenkiben megfogalmazódott egy társadalomkritika, mindenki lázadt már a rendszer(e) ellen, mindenki követett el bűnöket, amit soha nem gyónt meg, mindenkiben van egy hátsó kétség Istent illetően.

Mindenkiben van egy másik én, aki felel (a tetteinkért).

Csak én vagyok annyira „bátor”, hogy le merem írni ennek egy részét, és vagyok annyira „gyáva”,hogy ne merjem tagadni, aki vagyok. Akkor én, most jogosan nevezhetem(-e) nevén magamban a társamat, akit néha előtérbe engedve megszületnek az írásaim?

Amíg még merek szólni (magamhoz), addig még bátran hagyom, hogy a társam is szóljon hozzám. Tehát annak ellenére, hogy a költő nem én vagyok, azért még bennem él.

Bankoljunk a Barclays-nál, mert megéri!

Kis közösségünkben, ha valamiből, hát a bankok kínálatából nincs hiány… Hűséges Barclays-kliensek lévén betértünk a párommal a helyi fiókjukba pénzt váltani a közelgő kubai kirándulásunkra.

Szokványos hétköznap, gumicsizmás, térdig sáros angol gentleman ‒ akinek a látványa kicsit sem számít itt érdekességnek ‒ intézi ügyes-bajos dolgait, még ketten vannak előttünk, hamar lezavarjuk a váltást, aztán megyünk is a dolgunkra. Közben megérkezett egy terepruhás, egyedül beszélgetni szerető (ez sem megy érdekességszámba itt), másik hasonló angol gentleman mögénk.

Gyors az ügyintézés, hát hamar sorra kerültünk. emlékeztetem a bankos hölgyet, hogy mi vagyunk azok akik tegnap itt jártak ebben az ügyben, csak sajnos nem volt valutájuk készleten. És egy fél perc rohangálás után ki-be a páncélszekrény és az ablak között, érkezett is már a pénz. Ez idő alatt távozott az egyik gentleman, és átvette a helyét a mögöttünk álló, aki már mellettem állt. Amíg a mi bankos hölgyünk számolt, addig a kolléga fél méterrel odébb már végzett. És akkor egyszer csak megtörtént az, amiről az ember sosem képzelné el, hogy egyszer maga is részese lehet… Amikor a terepszínű öltözékes farmer a hátamhoz ugorva bemutatta a jógaismereteit, amik kimerültek egy hadilábon álló terpeszben, akkor rádöbbentem! Te úristen! És megfagyott bennem a vér, ezt tetőzte, hogy a mutatvány után kb. fél másodperccel később annyit hallottam, hogy (idézem fonetikusan) pu-pupu-pu, egyből leesett, hogy nem a bélrendszeri működésének a vízhangjait hallom. Majd egy sima hellót biccentve a fejével, távozott a főbejáraton keresztül, ahol még egy őrt sem láttam. A kiszolgáló személyzet szerintem észre sem vette az óriási akciót (ami bennem lejátszódott). Távozásunk után a párom rekonstruálta az esetet, még a bankfiók előtt, hogy ne keltsünk gyanút. És már három napja nevetünk Rambón, aki, ha nem a képzeletével lövi ki fejemből a karimás kalapot, hanem van nála egy csúzli, akkor én most nem posztolgatnék itt. És véget ért az életem, hölgyeim és uraim! Pont úgy, mint ahogy ti is bármelyik pillanatba kerülhettek egy másik szokványos Rambó-jelenség mellé, akinek a zsebében ott lapulhat az igazi végzet.

‒ Egy bűnös mellett állni, nem sokkal különb, mint bűnösnek lenni. ‒

A történet margójára még annyit megjegyeznék, hogy bármennyire is barbár, az Angol, gyakran szemem elé kerül egy mondásuk, amit tapasztalataim szerint előszeretettel gyakorolnak is:

Only One Life! Live-it!

Miért pont vers?

És egy ilyen kérdés után rögtön a szokásosat kapja az ember általában, ami kimerül abban a válaszban, hogy: „Ezt nem én választottam”.

Nálam ez pont f-ordítva van. Annak ellenére, hogy próbáltam én a regényt, minden műfajban, a mesét a valóság ellenére, az elbeszélést ha éppen látomásaim voltak, vagy próbáltam inkább nem írni, mindig vers lett belőle, azóta is írok, de sosem lettem egy műfaj tulajdona, és ezt nem is engedem meg magamnak. Hosszabb, rövidebb terjedelmű, általában melankolikus hangvételű megérkezések az írásaim. És erre kellőképpen rá is szoktam, a mindennapokban írok a nem mindennapi dolgokról nem mindennapi egyedeknek. Bár jó lenne a vers megfogalmazás helyett inkább valami új fogalmat kitalálni, mert így kicsit kirekesztve érzem magam. Én a  versírással lehetek, aki akarok, ahol akarok. Még maga az Univerzum is vendégül láthat néha egy holdfényes éjszakán az Istenek asztalánál, mondhatok tósztot, és ez gyönyörű, amikor az ember félredobva minden elvárást, megfelelési kötelességérzetet (bár sajnos gyakran akadályozó tényező) feltárja magát nem az olvasónak, nem a kritikusnak, nem a kortárs szerzőnek villogva, csak egyszerűen megérik a pillanatra, amikor tökéletesen képes nyíltnak lenni, közben a körülötte lévők… legfeljebb csak enyhe időszakos skizofrénia világába kérezkedek be időnként…

A verset választani nem hőstett, Fideli lelkesedéssel írni a forradalomról, 4 sorban. Véleményt alkotni a vallásokról saját nézetben, olyannyira, hogy már már lassan Autista vagy Ateista leszek a sok áldás között alig fél oldalon, aki azt mondja, a versre, hogy ezt nem én választottam, az még mindig nem mert teljesen magába nézni. De már belekóstolt, mert már látni rajta, hogy magába néz. Legyen az szerző vagy olvasó egyaránt.

A verset mi választjuk, mindenkinek van egy sajátja, mindenkinek feljön néha pár rím a hipokampuszában. Csak van, akinek több is, és ugyanakkor egy sem, ilyenkor kerül elő a toll, és megírja az ember a saját versét, amit ő választ, szavanként adja bele egy-egy puzzle-darabját a világnak, ami csak egyre elfogy a dobozból, hogy megalkothassa a sajátját darabonként.

Legletisztultabb formája az önkifejezésnek, mert az ember nem egy másik személyen keresztül kell önmagára találjon, mint egy színházi előadásban, a versben az olvasó mindenki lehet, bármikor és bárhol. Ezzel a szabadsággal pedig nem lehet felvenni a harcot. Ettől eltekintve én elhatároztam, hogy veszek magamnak egy festőállványt, és annak ellenére hogy a pálcikaemberekben kimerül a festői tehetségem, kimegyek a közeli tengerpartra néha újra meg újra az örökös őszi színek világába a fejhallgatómmal, és szabadjára engedem a fantáziámat. Az eredményt majd közlöm.