A bű-vn-ös magányos… (?)

Egyik jelentős és nélkülözhetetlen alkotóeleme, alappillére esetemben az írásnak. A magány az a dolog, ami nemcsak egy szükséges állapot az ihlethez, és annak kibontakozásához, hanem mint téma is jelentős mértékben megjelenik a soraim között. Már tizenévesen tapasztalt magányos voltam, ami nem kevésszer depressziós napokba sodródott. Idővel azonban sikerült ezt a folyamatot a pozitív oldalára fordítani, hogy kapjak még levegőt. Így születtek meg első írásaim, így kezdődött a költői pályafutásom. Mára már a depresszió kimaradt, vagy inkább csak állapotot változtatott, vagy tudat(osan)állapotot. Még mindig határozottan igénylem.

Eléggé sokszor keveredek is vitába ezt illetően, mert napjainkban egyre kevésbé vagyok „társas” lény. Elhamarkodott, felelőtlen módja az önkifejezésnek a beszéd. Persze ez vitatható.

Másrészt igyekszem megértetni, elfogadtatni a környezetemmel, hogy az írás a lételememmé vált, ma már nem határozat kérdése, hogy írok-e. Ha megszáll az ihlet, akkor leengedem a függönyt, és papírra vetem gondolataimat, akkor is, ha ezek közé az írások közé olyan is kerül, ami jelen álláspont szerint soha nem fog nyilvánosságot kapni (ez a későbbiekben változhat).

Ehhez viszont mindig és mindenkor szükségeltetik a magány, hogy az olvasó ha már veszi a fáradtságot, és belelapoz gondolataimba, akkor letisztult formával fogadjam. És érzelmi világom, állapotom legélethűbb tükrözése kerüljön bele a Bű-vn-ös Könny-v újrakiadásába.

Mindettől eltekintve lehetséges, sőt, valószínűnek tartom, hogy vannak író-, költőtársak, akik a nyüzsgésben, az események központjában kapnak ihletet, és úgy tudnak írni.

De ki nem volt már magányos? Sokan félnek ettől az állapottól, ám sokan vágyják.

A kedves olvasónak csak válaszolni kell a kérdésre. Nem nekem, nem másnak.

Önmagának: Bevallod, vagy bűnös maradsz??

 

A bű-vn-ös magányos… (?)
Tagged on: