Azért még bennem él…

Bár a csillagjegyem Ikrek, nem szokásom egyedül beszélni, ennek ellenére lassan 15 éve fogalmazódik meg bennem a kérdés, majdnem napi szinten, valamilyen formában, hogy akkor én most költő vagyok? Nevezhetem-e magam annak? Mi kell ahhoz, hogy az legyek? Elég-e közel 15 év tollkoptatás, hogy ki merjem magamról mondani, hogy költő vagyok (bár magamnak), vagy ehhez meg kell ügyesen simogatnom előbb az öncélú média egóját. Hogy az lehessek, aki vagyok.

Végső soron úgy áll a helyzet, hogy nekem mint alárendelt ösztönírónak fejet kéne hajtanom a betanított firkászok előtt, hát nem cinikus a sors? Végső soron úgy áll a helyzet jelenleg, hogy… kettős egyéniségre váltok.

Pedig mindenkiben ott a költő! Mindenki volt már szerelmes, mindenkiben megfogalmazódott egy társadalomkritika, mindenki lázadt már a rendszer(e) ellen, mindenki követett el bűnöket, amit soha nem gyónt meg, mindenkiben van egy hátsó kétség Istent illetően.

Mindenkiben van egy másik én, aki felel (a tetteinkért).

Csak én vagyok annyira „bátor”, hogy le merem írni ennek egy részét, és vagyok annyira „gyáva”,hogy ne merjem tagadni, aki vagyok. Akkor én, most jogosan nevezhetem(-e) nevén magamban a társamat, akit néha előtérbe engedve megszületnek az írásaim?

Amíg még merek szólni (magamhoz), addig még bátran hagyom, hogy a társam is szóljon hozzám. Tehát annak ellenére, hogy a költő nem én vagyok, azért még bennem él.

Azért még bennem él…
Tagged on: