Miért pont vers?

És egy ilyen kérdés után rögtön a szokásosat kapja az ember általában, ami kimerül abban a válaszban, hogy: „Ezt nem én választottam”.

Nálam ez pont f-ordítva van. Annak ellenére, hogy próbáltam én a regényt, minden műfajban, a mesét a valóság ellenére, az elbeszélést ha éppen látomásaim voltak, vagy próbáltam inkább nem írni, mindig vers lett belőle, azóta is írok, de sosem lettem egy műfaj tulajdona, és ezt nem is engedem meg magamnak. Hosszabb, rövidebb terjedelmű, általában melankolikus hangvételű megérkezések az írásaim. És erre kellőképpen rá is szoktam, a mindennapokban írok a nem mindennapi dolgokról nem mindennapi egyedeknek. Bár jó lenne a vers megfogalmazás helyett inkább valami új fogalmat kitalálni, mert így kicsit kirekesztve érzem magam. Én a  versírással lehetek, aki akarok, ahol akarok. Még maga az Univerzum is vendégül láthat néha egy holdfényes éjszakán az Istenek asztalánál, mondhatok tósztot, és ez gyönyörű, amikor az ember félredobva minden elvárást, megfelelési kötelességérzetet (bár sajnos gyakran akadályozó tényező) feltárja magát nem az olvasónak, nem a kritikusnak, nem a kortárs szerzőnek villogva, csak egyszerűen megérik a pillanatra, amikor tökéletesen képes nyíltnak lenni, közben a körülötte lévők… legfeljebb csak enyhe időszakos skizofrénia világába kérezkedek be időnként…

A verset választani nem hőstett, Fideli lelkesedéssel írni a forradalomról, 4 sorban. Véleményt alkotni a vallásokról saját nézetben, olyannyira, hogy már már lassan Autista vagy Ateista leszek a sok áldás között alig fél oldalon, aki azt mondja, a versre, hogy ezt nem én választottam, az még mindig nem mert teljesen magába nézni. De már belekóstolt, mert már látni rajta, hogy magába néz. Legyen az szerző vagy olvasó egyaránt.

A verset mi választjuk, mindenkinek van egy sajátja, mindenkinek feljön néha pár rím a hipokampuszában. Csak van, akinek több is, és ugyanakkor egy sem, ilyenkor kerül elő a toll, és megírja az ember a saját versét, amit ő választ, szavanként adja bele egy-egy puzzle-darabját a világnak, ami csak egyre elfogy a dobozból, hogy megalkothassa a sajátját darabonként.

Legletisztultabb formája az önkifejezésnek, mert az ember nem egy másik személyen keresztül kell önmagára találjon, mint egy színházi előadásban, a versben az olvasó mindenki lehet, bármikor és bárhol. Ezzel a szabadsággal pedig nem lehet felvenni a harcot. Ettől eltekintve én elhatároztam, hogy veszek magamnak egy festőállványt, és annak ellenére hogy a pálcikaemberekben kimerül a festői tehetségem, kimegyek a közeli tengerpartra néha újra meg újra az örökös őszi színek világába a fejhallgatómmal, és szabadjára engedem a fantáziámat. Az eredményt majd közlöm.

Miért pont vers?
Tagged on: